Álmodok. Álmomban nyugtalanul
hánykolódsz. Tengerként hullámzik
hajad fejemen, tartalak, fogom kezedet.
Tartalak, karjaink láncszemként
kulcsolódnak.
Szegfű és fahéj, tárkony és zeller
illatú a füst. Zöldségek hullnak tárt
ujjaimon át.
Tigris-szem villog kacsintva rám egy
Arisztotelész kötetből, egy másik
lapról füstölő illata száll, és a füst
megül Morrison bagolyszárnnyal
fésült, makrancos haján.
Ébredek. Még nem tudom mire:
nélküled ébredek.
Álmomban álmodsz és együtt utazunk
felhők illékony tutaján, Tibetben
vár ránk a megvilágosodás.
Sötét van, félek, pánik dobog bennem,
aztán hangod bársonya nyugtat
és pillád féltőn magába zár.
Még mindig álmodsz, én ébredek.
Nem tudom hol vagyok, álmodban
suhog a vérem, vagy álmomban
vált üstdobbá szívem. Ébredek.
Három múlt, az ég még nem dereng.
Húnyt szememmel meglátom szemed,
oszlik a félelem, messze vagy, mégis
megérint kezed, mint a Teremtés freskón
ér össze Ádám ujjával Isten alkotó keze.
Nyolc platán forog az ég kékjében úszva,
vagy én pörgök alattuk és kering velem
a nyolcas igazsága?
Morrison űzött édenében paradicsomok
énekelnek, pár piramis táncol
a lilán gomolygó, titokzatos ködben.
Öt nap lángja az égen, bűvösen
parázsló körben. Öt nap, kéken égő,
égi tűzben. Öt nap fűt, ébredek
vérem lüktet, mint mikor int pálcájával
a Tarott Mágusa és a Himalájára
felkúszik a Bolero vontatottan
eleven ritmusa.
Peregnek a lapok, surrog a filmszalag,
alszik a hajnal hűvösen, és felsír
Vangelis ezernégyszázkilencvenkettője.
Valahol kerti parti, idekúsznak hangjai,
lábam elé hullnak egy félkész
felhőkarcoló poros anyagai. Súlyosan
zuhannak a Carmina Burana akkordjai.
Ébredek, és új nap kel velem.