Törődött apóka várkerti
fapadon,
fölötte vadgesztenyeág az
oltalom.

Keze kampósbotját, még
pihentében is,
kopottas kalapja bágyadt
napfénynek int.

És játékos daccal rajta
végig simít,
ha kabátján a szellő
aprókat legyint.

Homlokán árkok: éveinek
verssora,
arcára gondok véstek kusza
ráncokat.

Kezén vastag ér idéz munkás
napokat,
nyolcvan éve hófehér haján
bólogat.

Üldögélve, szeme a forgalmat
méri,
ezt a vad rohanást sehogyan sem
érti.

Szája matat, mint a szopós
csecsemőnek,
őszbe borult bajszán harmat-
cseppek ülnek.

Magában beszélget – tán háborút
emleget,
baljós időt és bús, vérbevont
éveket.

Míg előtte megyek, titokban
megnézem,
őt figyelve saját sorsomat
képzelem.

Magánya mellbe vág: szívemen
sírdogál,
engem sem lát, befelé néz szeme
kapuján.

Látványa most mozgóképpé válik
bennem:
a bácsi a padon hús-vér
történelem.