Ki tudná megmondani
mitől jön napra-nap
az égre fel a Nap,
ezüst dért miért ont
esténként a Hold,
és mitől ragyognak
ránk le a Csillagok?

Hogy kitől kapnak
ős-spirált a hatalmas
Csillag-galaxisok,
és ki önt a rügyekre,
finom pókhálókra
cseppé összeálló
gyöngyös harmatot,
ki feszít fénykört körénk
kő-könnyű harangot?

Amikor a lehetet,
határtalan képeket
könnyedén átlépi
a korlátot nem ismerő
közös tudatból merítkező?

Mitől lesz érezhető
és levethető az én,
a sok-sok egyből
egy: egységnyi erő?

Emlékszel-e mikor a Rét
alánk terítette füves szőnyegét,
és nem érintve érezhettük
mindannyiunk tenyerét,
és a Hold fénybe fonta
a pillanat érckék egét?

Nem volt ott tegnap, holnap,
teljessé vált a jelen,
benne meg nem élt volt
és lesz évezredek.

Körénk hártyányi fémből
membránt épített a perc,
elaludt az idő, mégis repült,
mikor a vétkes is üdvözült,
együtt villant, lett halhatatlan
lelkünk és a gyertyatűz.

Közöttünk zizegtek
rég élt szellemek,
súlytalanná lett a test
és elment anyák, apák
ölébe fekhetett.

Szó és szótár nélkül
mindenki mindenkit érhetett.
Nem készült írás,
nem hoztunk
bizonyíték fényképeket,
szívünkbe véste be
a múlandó jövőt,
azt a Mindenszenteket
és a Halottaknapját
a titokzatos emlékezet.

Csermely csordult szemeinkből
és gyémánttá penderült,
jégbe dermedt bensőnkben
rianás feszült.

Pillánk ágán dallam csendült,
a lét és nemlét titka,
egy röpke pillanatra
fedélként felderült.